Bál az iskoláért
Mindig azt adott, ami éppen kellett: jutalomkönyvet, számítógépet, bútort, játékot, utazáshoz, kiránduláshoz, versenyeztetéshez pénzt. Abból adott, amit neki adományozott a közösség, mindazok, akik itt tanultak, s már szülők, nagyszülők, gyerekeik, az unokáik idejárnak, esetleg valamilyen más, láthatatlan szállal kötődnek az iskolánkhoz. Ha van hagyomány, amit érdemes megőriznünk, érdemes továbbadnunk, akkor az a tenni akaró összefogás a helyért, az emberekért, a közösségért ott, ahol élünk. Ennek egyik szép példája a Sárszentmiklósi Iskoláért Alapítvány húsz éves léte és működése. Kodály Zoltán úgy vélte, hogy „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” Helyet, időt, teret, lehetőséget kell tehát biztosítanunk ahhoz, hogy gyermekeink megszerezhessék maguknak szülőföldjük, közösségük kultúráját. Ezért fontosak az ilyen ünnepi események, mint egy bál az iskoláért. Együtt jöttek el a nemzedékek, talán nemcsak kettő, három is egy-egy családból. Eljöttek, ünneplőbe öltöztek, jegyet vettek, adományoztak, süteményt hoztak, tombolaajándékot küldtek. A bál előtti előadáson pedig boldogan és büszkén örökítik meg a pillanatot. A pillanatot, amely vagy az iskolát épp megkezdő kis elsősük szárnypróbálgatásait rögzíti, vagy a nyolcadikosuk felnőttség felé lejtő, őszinte igyekezettől fűtött tánclépéseit őrzi meg örökre. Ilyenkor kimondatlanul átadódik, hogy a hely, amit iskolának nevezünk, mennyire fontos az életünkben. Fontos, értékelni és megbecsülni való. Nevezetes hely, amely tíz, húsz, negyven, ötven év múltán is sugározza a belépő felé azt a sajátos légkört és szellemiséget, ami jóleső otthonossággal, melegséggel tölt el bennünket, amit őrizni és átadni, továbbadni akarunk. Horváth Ferencné igazgató